Szia!
Marian Cozma vagyok, kézilabdázó.
Ismerjük egymást, a barátod vagyok.
Vasárnap egy távoli világba költöztem. Hirtelen történt velem minden, meghasadt a szívem, búcsúzni sem maradt időm. Még csak pár napja, hogy távol vagyok, s máris tollat kellett ragadnom, mert a hirtelen elszakadást másképp nem leszek képes feldolgozni. Ha tán ismered a gyógyírt, miképp szűnik a fájdalom, írd meg nekem, hogy lelkem megnyugodhasson, s nem zaklatlak többé leveleimmel.
Most azért írok Neked, mert hiányzol. Azért írok Neked, hogy sokáig ne felejts el, hogy mesélj rólam a gyermekeidnek, s az unokáidnak. Azért írok Neked, hogy tartsuk a kapcsolatot, hogy velem légy mindig, hogy szeretettel gondolj rám, hogy emlékeinket megosszuk egymással, és ezernyi barátunkkal. Most azért is írok Neked, mert a hiányodat fel kell dolgoznom, és ehhez szükségem lesz Rád. S ha netán nem értenéd soraimat, nem értenéd üzenetem, akkor se bánts, mert a legjobb szándék vezérel!
Ne felejts el, mert hidd el, én örökre emlékezni fogok Rád.
Képzeld, az utolsó pillanatokra, amit még amott töltöttem, alig emlékszem. Hideget éreztem, s hamarosan itt, ebben az ismeretlen birodalomban ébredtem. Egy hívogató kaput láttam magam előtt. Egyedül álltam az időtlen kapu előtt. Mindössze egy ragacsos, kicsit piszkos bőrlabdát szorongattam kezemben. Ez mindig megnyugtatott.
Beléptem, ahogy szoktam, lehúzott fejjel. Nem is értem, hogyan, de hirtelenjében a hátamon két hatalmas, gyönyörű szárny terpeszkedett szét. Akkora szárnyak voltak, hogy Nálad a Napot is eltakarta, ami könnyező felhőket eregetett az égre.
Itt egy idősember fogadott, ráncos arcára szomorúság költözött, amikor meglátott, pedig nem lepődött meg. Mellém lépett, s bátorítóan megszorított. Együtt indultunk tovább egy szelíden fehér folyosón. „Péter vagyok.” – mondta. – „Szikla, mint amilyen Te vagy.”
Akkor apám jutott eszembe. Ő is Péter. Távolba érkezésemig éppen róla álmodtam. Keze felém nyúlt, s én hiába igyekeztem minden porcikám minden egyes sejtjével, nem sikerült megérintenem őt. Kínlódva feszültem, de úgy látszik, túl messzi voltunk egymástól. Szegény Apám, milyen nagy ember s milyen óriási szikla ő, s mégis a villámként, és örök időkre érkező, lankadatlan fájdalom mint döntötte le őt a porba, hogy ott soha fel nem száradó könnyeket ejtsen. Ha látod őt, s van erőd, segítsd fel a porból, és segíts néki, hogy a bú ne siettesse találkozásomat vele.
Péterrel továbbsétáltam, és egy csodás fénypamacson túl egy gyönyörű, hófehér szobába kísért. „Itt fogok lakni” – és ő bólintott. Megszorított, és elsétált.
Hát, most itt vagyok. De akár hiszed, akár nem, nem vagyok egyedül. Érezlek Téged is magam mellett. Ha kinyújtod felém az ujjad, meg tudlak érinteni. Próbáld csak ki, és érezni fogod!
Itt mindent átitató béke ural, az én szívem is békés. Szomorú, de békés. Sokat kell majd dolgoznom az első mosolyomért, de erős leszek, nem fogom feladni. Máskor sem tettem, de hiszen amúgy is tudod.
Ám ehhez a Te segítségedre is szükségem van. Egészen addig írni fogok Neked, amíg az első mosolyom rám nem köszön. Amíg a béke teljesen körbe nem ölel. Észre fogod venni, mert egyszer csak nem kapsz több levelet. És tudni fogod, hogy megtaláltam a nyugalmat, az első mosolyomat. És ha több levelet nem is küldök Neked, érezni fogod, hogy a barátod vagyok.
Az első mosolyomért máris segítő kezedért nyúlok. Nyújtsd ki kezed, és érints meg! Úgy. Most pedig segíts abban, hogy üres szobám falait feldíszíthessem szebbnél szebb szavaiddal, közös emlékekkel; tiszta érzelmű soraiddal hadd ékítsem e csupasz falakat! Kérlek, írj nekem! Írj nekem magadról, írd meg, honnan ismerjük egymást, mert a hosszú utamon elfelejtettem, írd meg gondolataidat, és mesélj nekem a szívedről, a szívedből.
Ám mivel gyönyörű szavaidat, ide magam mellé, a falamra szánom, ha a vad fortyog most Benned, jogos, ám féktelen düh emészt, kérlek, még ne írj. Mérges, dühös szavakat, kérlek, ne onts rám. Fájdalom szülte vérszomjas terhedet, kérlek, máshol görgesd le magadról, mert a vészterhes, tomboló levelek csak késleltetik oly vágyott mosolyomat! Számítok Rád, légy itt és most szelíd! Ha meg tudtalak érinteni, akkor érted, mire kérlek.
És a szépséges sorokat sorra arany tintával mind kinyomtatom, és körbeveszem velük magam.
Ne felejtsd, hétvégén a srácok fontos meccset játszanak. Ha nem is fogsz látni, ott leszek velük. Ők tudják, ők érzik. Még ha minden másodpercnyi békéért küzdeniük is kell bensőjükben, ők tudják, hogy velük leszek. Eggyel többen leszünk a pályán, de hát aki Veszprémbe jön ellenfélnek, az mindig tisztában van az erőviszonyokkal. Szurkolj nekünk!
Most befejezem eme első levelem, ám várom szépséges és szelíd, baráti szavaid!
Örök szeretettel, barátod:
Marian Cozma, a kézilabdázó
